Az egyik legkeményebb, ha nem a legkeményebb drámai film, amit valaha láttam. A film közepi tragédiát bemutató jelenet azzal a zenei aláfestéssel borzasztóan szívbemarkoló, hasonlóan a film végi Lee-Randi párbeszéd jelenethez. Iszonyatos, leírhatatlan lelki fájdalmakról és sebekről szól ez a film, amit még az idő sem tud begyógyítani. Felfoghatatlan, hogy Randi és Lee (legfőképpen Lee) az önvád miatt min megy keresztül, hogy tudjon ezzel élni nap, mint nap tovább. Lee-t teljesen felemészti belülről az önvád és a gyász. Nagyon megható alkotás. Több részénél a filmnek potyogtak a könnyeim. Casey Affleck abszolút jogosan kapott ezért az alakításért Oscar-díjat. 10/10
Nem mintha olyan nagyszerű élete volna eddig, de Lee (Casey Affleck) ragaszkodik hozzá. Amikor a bátyja halála után kiderül, hogy neki kell felelősséget vállalnia kamaszodó unokaöccséért, mégis kénytelen mindent feladni és visszaköltözni abba a kisvárosba, ahol felnőtt. És ahol túl sok emlék várja.
Régi nő, régi barátok, régi titkok. És a feladat: túllendülni a gyászon, és talán belekezdeni egy másik életbe – amit a bátyja, a rábízott kamaszsrác apja választott számára.